1. fejezet

Hali! Íme itt is van az első fejezet. Remélem, elnyeri majd a tetszéseiteket, s azt is remélem, hogy kapok majd egy pár visszajelzést. :) A második fejezet már írandóban van, ami hamarosan érkezni is fog. Igaz az eleje rövidebb fejezetben lesz, de utána ahogyan alakul majd a történet úgy lesznek majd hosszabbak a fejezetek. :)

Kellemes olvasást kívánok hozzá.

Love

~Dóry~

Gotta Be You

(Danielle sz.)

Képtelenség volt számomra felfogni azt, hogy hagytam magam erre rávenni. Pedig két évvel ezelőtt, megfogadtam, hogy soha több szünidőt vagy akárcsak egy napot is az apámnál töltsek.

Akinek a munkája sokkal fontosabb, mint a családja. Neki a munka volt az élete, a családja és egyben a szerelme is.

És, most mégis itt vagyok. Újra Londonban, mindössze kerek két év után.

Amint a gép földet ért, egy kellemetlen sóhaj hagyta el ajkaimat.

Csak ezt a két és fél hónapot bírjam ki valahogy. – motyogtam magam előtt, amikor leszálltam a gépről.

A tekintetemmel egy ismerős arc után kutattam. Ám de a várt arc helyett, egy másik ismerős arcot véltem felismerni egy fekete limuzin mellett.

A fejemet egy kínos mosoly kíséretében megráztam, és a szememen lévő napszemüvegemet levetve közelítettem meg az ismerős alakot.

-         Jó újra látni téged kis hölgy. – ölelt magához Joseph, a limuzin sofőrje. Vele, valamilyen szinten nagyon is jól kijöttem az idő alatt, amikor még a szünidőimet itt Londonban töltöttem. – Még gyönyörűbb lettél, mint amikor legutóbb láttalak. – engedett el.

-         Én is örülök, hogy újra látlak Jo. – mosolyogtam rá kedvesen.

-         Hé, Josh miért álltunk meg a reptérnél? – húzódott le a kocsi hátsó ablaka, ahonnan egy göndör hajú srác hajolt ki. – Te meg ki vagy? – nézett rám.

Mire az ablakban egyre több kíváncsi fej bukkant fel

-         Ezt én is kérdezhetném tőled. – feleltem, majd Jo-ra emeltem a tekintetemet. – Jo, még is mit jelentsen ez?

-         Kérlek, ne akadj ki, de a fiúk is velünk tartanak apád házába. Ugyanis apád a menedzserük, és mivel a fiúk most készítik el az új lemezüket így, ők is ott fognak lakni egy kis ideig. – nyögte ki. – Bizonyára, felismerted őket. – szólalt meg kis idő múlva ismét.

Mire értetlen tekintettel meredtem rá.

-         Még is honnan? – kérdeztem vissza, unottan..

-         Hát, ők az One Direction fiú banda. – válaszolta, egyértelműen.

-         Aha. Biztos. De, ez engem, egy cseppet sem érdekel. Úgy hogy akár mehetünk is, nem? Vagy van még valami?

-         Öm… nos, hát… Simonnak akadt egy igazán fontos dolga, ami miatt el kellett utaznia. S csak egy hét múlva ér haza. És, azt üzenni, hogy sajnálja. – húzta el a száját, befejezve a mondandoját.

-         Na, igen. Sajnálja, mint mindig mindent. - sziszegtem a fogaim között.

Majd se szó, se beszéd, beszálltam a sofőr melletti anyósülésre. S miközben, Jo a cuccaimat pakolta be a csomagtartóba, a nyakam körül lógó fülest a fülembe dugtam, és elindítottam a kezemben lévő iphone-on a következő számot. Amit eddig még soha ezelőtt nem hallottam. De, mégis tetszett. Különösebben, hogy egy fiatalos, ám de mégis mély hangzású fiú kezdte el a dalt, és őt követve más fiú hangok csatlakozott. Ami egyben volt kicsit fura, másrészről pedig érdekes is.  Különböző hang stílusok, de mégis tökéletes hangzást adtak ennek a dalnak a hangjaikkal.

Ezt a számot csak is Rony rakhatta rá, aki a világon a leges legjobb barátnőm. Akit, fájó és egyben szomorú szívvel hagytam otthon. De, megígértettem vele, hogy amint tud ő is csatlakozik majd hozzám.

Az út további részében, továbbra is zenét hallgatva hunytam le a szemeimet, és próbáltam elnyomni a testemben felgyülemlő érzéseket, ami az apámnak nevezhető alak miatt éreztem.

Nem is értem, hogy miért akarta annyira, hogy vele töltsem a nyarat, ha már rögtön a nyár első hetét inkább munkával tölti mintsem velem. Cöh… mégis mit várhattam volna tőle? Mindig ezt tette. Soha nem volt ránk igazán ideje. Mert mindig csak a munkájával és a munkájával volt elfoglalva.

Időközben a limuzin leparkolt a hatalmas ház udvarán. Nem kapcsoltam ki a lejátszót, de még a fülhallgatót sem húztam ki a fülemből, amikor kipattantam a kocsiból. Körbe néztem, valami újdonság félét kutatva a házon, avagy annak udvarán. De, nem vettem észre semmit sem. Minden ugyan olyan volt, mint régen.

Kikapva az egyik bőröndömet Joseph kezéből vonultam fel a hat lépcsőfokos lépcsőn, majd az ajtóhoz érve lenyomtam a kilincset. A házba lépve, az emeletet céloztam meg. Ahogyan a hátam mögött hagytam el a lépcsőfokokat, tekintettemmel fürkészően néztem körül, akár egy cseppnyi változatosság reményében. De meglepetten vettem tudomásul, hogy itt aztán semmi sem változott meg az évek során. Felérve az emeletre, abba az irányba indultam amerre régen az én szobám volt. Kicsit furcsa érzéssel ugyan, de lenyomtam a szobám ajtajának a kilincsét, majd mély levegőt véve beléptem a közepes méretű barna színben pompázó szobába.

A régi kiságyam helyét, egy hatalmas franciaágy vette át. Amelyen csak ugyanolyan színű ágynemű volt, mint amilyen a szobám falai.

A rusztikus tölgyfa szekrénysor a szoba bal felőli sarkából, most a másik oldalra került, csak hogy a hatalmas ágy elférjen a helyén, és a kétszárnyú ablak alatti kis sarokülő mellett. Amelyen kasmír barna és fehér színű díszpárnák gondoskodtak arról, hogy kényelmes legyen a bútor, ha valaki oda szándékozna ülni.

A szekrényen az itt hagyott gyermekkoromban készült képek, rajzaim és egyéb emléktárgyaimat véltem felfedezni, a temérdek könyveim mellett.

Szerettem olvasni. Mert az olvasás általában legtöbbször, kikapcsolt és megnyugtatott.

Az ablakhoz lépve, egy boldog mosoly kúszott az arcomra, amikor megláttam a hatalmasra nőtt tölgyfát, amelyen egy fehérre festett két személyes hinta lógott. Mellette nem messze a hatalmas medencét takarító Pedro-t, pillantottam meg. Aki a feleségével, Rosa-val együtt a ház lakója volt, mióta az eszemet tudom.

-         Itt is vannak a bőröndjeid El. – szólított meg becézve Jo, amikor a többi cuccomat is felhozta.

-         Köszönöm. – néztem rá hálásan.

Ő csak bólintott, majd hátat fordítva kilépett a szobámból, maga után behúzva az ajtót.

Ahhoz a bőröndhöz léptem, amelyet én hoztam fel. Kikaptam belőle, egy rövid citromsárga színű sortot és egy felsőt. Amelyeket miután magamra öltöttem, visszabújtam a pöttyös – masnis balerina cipőmbe…

Körülbelül egy órás, bőröndjeimből kipakolás után, az iphone-ommal és az egyik kedvenc könyvemmel a kezemben, elhagytam a szobámat.

Lassan lépkedtem lefele a lépcsőfokokon, amikor az utolsó foknál egy testbe ütköztem. Aki a hirtelen lendület miatt elvesztette az egyensúlyát, így mind a ketten a hideg csempére érkeztünk.

A szemeimet, amelyeket időközben lehunytam most felnyitottam. És ekkor a tekintetem találkozott, két aggódó gyönyörű csokoládébarna szempárral…